Van még egy nagyon fontos kívánságom erre az évre (és a következőre, a világ végezetéig), amit nem hagyhatok ki, csak nem akartam elvenni vele a kívánósposzt alapvetően optimista-vicces hangulatát.

Szóval a tavalyi év nagymértékben a gyermekvédelemről szólt, ami engem teljesen kiborít (mármint a hiánya). Ezen a téren mindenképpen változtatásokra lesz szükség, úgyhogy én megpróbálok nagyon pontosan fogalmazni, te viszont, kedves Univerzum, ne hülyéskedd el a dolgot (ha nem bírsz magaddal, akkor találjunk agnusszal a piacon kucsmagombát, vagy ilyesmi).

Azt nem tudom, hogy lehetne helyrehozni az eddigi károkat (sehogy), egyszerűen megszakad a szívem a magukra hagyott csecsemőkért, a megerőszakolt állami gondozottakért, azokért a javítóintézeti gyerekekért, akikbe beleverik, hogy nem azzal van a gond, amit csináltak, hanem azzal, hogy nem hatalmi pozícióval visszaélve csinálták, és azért a rengeteg láthatatlanul elhanyagolt és/vagy bántalmazott gyerekért is, akik diszfunkcionális gondviselők mellett nőnek fel.

Azt szeretném, ha normává válna, hogy minden gyerek megkapja legalább az alapszintű gondoskodást, ami még csak nem is anyagi kérdés (fizikai és érzelmi biztonság, egészséges, finom és megfelelő mennyiségű étel, fűtés, tisztaság, megfelelő egészségügyi ellátás, példamutatásra alkalmas, felelősségteljes felnőttek a környezetükben, fizikai és lélektani lehetőségek a képességeik kibontakoztatására), és a lehető legtöbben megkapnák azt az érzelmileg érett, empatikus hozzáállást, feltétel nélküli szeretetet és őszinte, személyre szóló jóindulatot is, amit minden gyerek megérdemelne.*

Ami az áldozatokat illeti, mindegyiküknek azt kívánom, hogy eljöjjön az a pont, amikor át tudják élni, hogy nem ők tehetnek arról, hogy igazságtalanul, agresszívan, megvetően, rosszindulatúan bántak velük, hogy egyesek rajtuk élték ki a legalantasabb indulataikat (ebben amúgy sokat segítene szerintem, ha tele lenne az ország ilyen üzenetű óriásplakátokkal, ami még preventív funkciót is betölthetne, de sajnos nem én koordinálom a kormányzati üzeneteket). Azt kívánom, hogy felnőve segítséggel vagy anélkül, de képesek legyenek a saját szerető, gondoskodó szüleikké válni, hogy ne érezzenek szégyent vagy felelősséget mások hibáiért, és ha már ennyi rossz dolog történt velük ok nélkül, akkor történjen legalább ugyanannyi indokolatlan jó dolog is. Hogy bár bizonyos fájdalmakat és sebeket örökre cipelniük kell, legyenek képesek átélni az élet szép és jó oldalát is (mert sajnos ezt is külön meg kell tanulni), tudjanak boldogan és felszabadultan kapcsolódni másokhoz, és találjanak értelmet és örömteli, konstruktív célokat az életben.

Ami pedig a bántalmazókat illeti, akik felfelé nyalnak, lefelé taposnak, akik kihasználják a gyerekeket, akik szerint a gondviselői funkció semmiféle felelősséggel nem jár, ha nem ők szültek valakit (őszinte részvétem amúgy PS saját gyerekeinek, akiket szintén nem ő szült), akik azért hibáztatnak fiatalkorúakat, mert nulla támogatás mellett megpróbáltak megfelelni a diszfunkcionális környezetük elvárásainak (vagy hoztak egyetlen rossz döntést, nem pedig három perc alatt tíz durván gonoszat, mint azt pár videóban láthattuk), akik úgy gondolják, hogy a kiszolgáltatottakkal szemben olyan dolgokat is megengedhetnek maguknak, amitől egy átlagos ember rosszul lesz, vagy akik egyszerűen csak rajtuk állnak bosszút a saját vélt vagy valós sérelmeikért, nos, ők menjenek a picsába. Mármint nem szó szerint, kedves Univerzum, de szerintem te is belátod, hogy jobb lenne, ha soha többé nem kerülhetnének felügyelet nélkül érző emberek közé, továbbá, bár nem akarok még több erőszakot belevinni ebbe a világba, de tiszta szívből kívánom, hogy az egész társadalom ugyanabban a megvetésben, kirekesztésben és megszégyenítésben részesítse őket, amiben ők részesítették a védteleneket, akik még csak okot sem adtak erre, sőt. Emellett tapasztalják meg a saját bőrükön, hogy milyen az, ha mások felelőtlenül végzik a munkájukat (kapcsolják ki náluk véletlenül a villanyt, ne fizessék ki a munkabérüket, kapjanak ételmérgezést az étteremben, pókerezze el a postás a nyugdíjukat, mondja azt nekik a tűzoltó, hogy nem ő szülte őket, és nem ő gyújtotta fel a konyhájukat, és közben legyen benne a tekintetében a fejek asztalba csapkodása), és ezen felül álljanak sorba fél órát migrénnel a patikában pusztán azért, hogy amikor ők jönnének, leálljon a rendszer, és emiatt ne tudják kiszolgálni őket. Dőljön a házukra a szégyenletesen alulfizetett közmunkában felállított óriásplakát-állvány.

Izé, köszönöm, hogy elmondhattam.

* Mármint tudom, hogy léteznek olyan szülők/gondviselők, akik idővel rájönnek, hogy nem megy nekik a szülőség valamiért (vagy eleve kényszerből kerülnek ebbe a helyzetbe), mármint nem szeretik, nem tudják élvezni, nincs érzékük hozzá, nem állnak készen rá. Ezért szerintem senkit nem lehet hibáztatni (bármekkora tabu is), viszont még ilyen helyzetben is lehet tudatosan igazságosan, felelősségteljesen és jóindulatúan viselkedni a gyerekkel, és lehetőséget adni neki arra, hogy minél több időt tölthessen őszintén szerető és empatikus környezetben, még ha ezt mások is biztosítják.

Adásunkat pár pillanatra megszakítjuk, hogy beszámoljunk az aktuális eseményekről: úgy tűnik, idén is lesz karácsony.

• Az egyik csomagomat mégis kiszállították időben (a gyerek pluszajándéka volt benne, mert a megbeszélt dolgokat* már beszereztem, de közben eszembe jutott, hogy mondta, hogy ha látok színházi látcsövet olcsón, akkor jelezzem már felé, mert valamelyik tanára a kérésük ellenére nagyon kicsi betűkkel szokott írni a táblára, és mivel nem sikerült meggyőzni arról, hogy legyen tekintettel a hátsóbb sorokra is, a gyerek látványos performanszot szeretne végrehajtani egy színházi látcsővel, úgyhogy kap egy nagyon szépet a fa alá), ugyanakkor a karácsonyi elmebaj miatt egy meglehetősen távoli kertészetben adták le, ahol viszont pont úgy nézett ki és úgy viselkedett az eladó, mint David Rose (Dan Levy) a Schitt’s Creekben (ha az első két részen túljut az ember, a világ egyik legjobb sorozata), és valószínűleg láthatta rajtam, hogy imádom, mert fél percnyi orrhúzogatás után már nagyon kedvesen mosolygott rám, és amikor mondtam, milyen lehangoló, hogy a Whamageddonra való tekintettel sehol nem játsszák a Last Christmast, két ujjmozdulattal elindította, úgyhogy a kollégája arra hozta ki a csomagomat (mert nem csak a gyerekemnek lehet érzéke a teátrális gesztusokhoz).
  
• A Lidlben az automata pénztárnál vettem észre, hogy kicsit kiszakadt a zacskóm, amelyben a máshol vásárolt öntapadós fólia volt, úgyhogy végigrohantam a bolton, ahol természetesen ötezren voltak (és mindenki középre állította a kocsiját, keresztben), plusz a raklapokat tologató balsorsú alkalmazottak, és amikor a harmadik miatt kellett egy polchoz préselődnöm, már nagyon ideges voltam, de ebben a pillanatban észrevettem, hogy ott van a fóliám, a polc rácsába akadva. Soha nem találtam volna meg, ha nem kényszerítenek pontosan arra a helyre, így viszont nem kell tovább elviselnem a fehér könyvespolcot.**
  
• A gyerek felhívott az apjától, hogy az egyik kis lánybarátja csomagja megérkezett az utolsó pillanatban, de egy óra múlva zár az átvevőhely, és a leány nincs otthon, nem tudnám-e átvenni, úgyhogy annak ellenére, hogy megesküdtem, hogy januárig én már nem megyek ki nappal a forgalomba, odarobogtam, viszont pont volt a célhelyen egy olyan gyógyszertár is, ahol maradt még két dobozzal abból a gyógyszerünkből, amiből országos készlethiány van (semmi komoly, de azért bosszantó, ha nincs).
  
• Mindenhol kifogyott az a kávé, amit a gyerek apai nagyanyja kért karácsonyra, és bár egyáltalán nem neheztelne, ha nem sikerült volna beszereznem, azért még beszaladtam a Sparba is, ahova amúgy soha, és ott nem csak hogy kaptam, de még le is volt akciózva ötven százalékkal.
  
• Mivel tulipánospohár-díler lettem (a KIK-ben megjelent a tavaszi kollekció, és volt benne egy annyira cuki tulipános pohár,*** hogy vettem kettőt, és amikor restelkedve beismertem a gyereknek, ő azt mondta, hogy még soha nem látott ilyen szép poharat, és ezentúl csak ebből hajlandó inni, majd a kis osztálytársai is ezt mondták, úgyhogy öt percre trendszetter lettem, és amikor egy kedves ismerősnek röhögve megírtam a sztorit, két nap múlva visszaírt, hogy ő is akart ilyet, de minden KIK-ben elfogyott, ahol járt, nem tudnék-e szerezni), nem túl sok reménnyel ugyan, de benéztem a KIK-be, természetesen nem maradt tulipános pohár, de amikor ezt elszontyolodva megosztottam az eladóval (azért egy minireszelőt vettem a szerencsendióhoz), azonnal rávágta, hogy de hát ő félretett nekem a raktárba egy dobozzal, mert a múltkor meséltem a 11/A-t, és hogy legyen a gyerekeknek. Hát awww.
  
• +1: A Tescóba már csak éjfél után mertem benézni valamelyik napon az akciós pisztáciás Lindt-golyóért, de szinte azonnal összefutottam ott egy rég nem látott pszichiáter ismerősömmel, akivel soha nincs időnk találkozni, így viszont két órán át remekül elbeszélgettünk (mert amúgy szeretjük egymást, csak általában tényleg nincs semmi időnk éjfél előtt).

Mindenki másnak is nagyon boldogokat <3

* Idén szerencsére nem azt mondta, hogy mindene megvan, hanem rájött, hogy ceruza formájú elektromos csavarhúzója még nincsen, és szerencsére azt is tudta, hogy pontosan milyen nincsen (90 fokban elfordítható fejű, világítós), amivel nagyon megkönnyítette a dolgomat).

** Valamiért nem szenvedhetem a fehér bútorokat és háztartási gépeket, de Billy típusú könyvespolcból csak fehér volt, amikor legutóbb hirtelen könyvespolcra lett szükségem, és azt hittem, hogy kibírom, de ez elviselhetetlen, úgyhogy inkább lefóliázom, mielőtt felvágnám az ereimet (drámai túlzás, mert természetesen nekem is van teátrális vénám).

*** Pezsgős jellegű pohár, üvegből, zöld a szára, rózsaszín, sárga vagy lila tulipánszirmokból áll a kelyhe. A szirmos kialakítás miatt rendkívül kényelmetlen inni belőle, de ami nem öl meg (mint a fehér Billy könyvespolc), az megerősít.

Idén akkor a szokásosnál pár órával korábban kirakom a kívánós posztot, nem kell rohanni, és szerencsére már az évet is megírtam.

A sztori továbbra is az, hogy sok-sok évvel ezelőtt valakiknek (rajtam kívül is) feltűnt, hogy ha a blogomba kommentelnek kívánságot, akkor az teljesül, úgyhogy azóta ilyenkor, év végén/elején megnyitom a lehetőséget mások előtt is (ha valami fontossürgős, természetesen év közben is lehet kérni). A kívánságok címzettje az Univerzum, ami alatt mindenki azt ért, amit akar.

De azt muszáj idén is megemlítenem, hogy nagyon vigyázni kell a kívánságokkal, pontosan kell fogalmazni, mert az Univerzum szereti ártatlan tekintettel pislogva félreérteni a dolgokat, és valami szerinte vicces dologgá alakítani őket (vegyük például PaEva esetét, aki csak annyit szeretett volna, hogy Boris Johnson lejáratódjon, mire világméretű járvány, karantén, ésatöbbi tört ki).

Ja, a határidő legyen mondjuk január 1. éjfél (kivéve megalapozott indokok esetén, például akkor, ha valaki lekési a határidőt).

Ha valaki nem szeretné nyilvánossá tenni a kívánságát, akkor ezt írja bele a komment LEGELEJÉBE, és nem fogom nyilvánossá tenni.

Jöjjön akkor az én listám:

1. Szokásos alapcsomag, tehát mindnyájan maradjunk egészségesek és boldogok egész évben a gyermekkel, a macskákkal és az összes szerettünkkel együtt, kerüljenek el minket a nagyobb katasztrófák, legyen elég pénzünk jó programokra és utazásokra.
2. Vera gyógyuljon meg a mellrákból maradandó károsodások nélkül.
3. Annagramma szabaduljon meg a terheitől (de úgy, hogy életben marad, és egészségesen és boldogan tölti az idejét azzal, amivel szeretné!)
4. Sulemia legyen boldog, kipihent és egészséges jövőre. Ne történjenek vele vagy körülötte rossz dolgok.
5. Kapjak jó munkákat, és legyen kedvem hozzájuk.
6. Sikerüljön legalább három helyre elutazni idén, és mindegyik legyen jó.
7. Tartsa magát az a lelki harmónia, ami most év végén rám borult.
8. Lepjen meg az univerzum, valami jó dologgal (ami nekem jó), vagy akár többel is (de egészséges mértékben).

És akkor most jöhet mindenki más.

Ahogy közeledett a szeptember, egyre jobban aggódtam az új iskolánk miatt, mert Dé nem akart beszélni róla, és nagy általánosságban úgy tett, mintha nem létezne, és addig összesen csak egy iskolába járt életében, és mi lesz, ha rosszul érzi magát, nem tud beilleszkedni, stb.

Úgyhogy próbáltam diszkréten ráhangolni és biztonságos, kiszámítható közeggé tenni számára, vettünk új iskolatáskát meg akármiket, továbbá (nem röhög) bekéredzkedtem az épületbe, hogy megnézzem, merre lesz az osztályterme és a tornaterem, stb, hátha az apró információk csökkentik a szorongását (valamikor eközben az is felmerült bennem, hogy sokkal egyszerűbb lenne mindkettőnk dolga, ha én járnék be helyette, de ezt az ötletet végül elvetettem, mert azért valami halvány kapcsolatot fenntartottam még a realitásokkal).

Évnyitót csak az 1. és a 9. osztálynak tartottak, úgyhogy én is bemehettem helikopterezni (a karzatra, és korábbi felderítőtevékenységemnek köszönhetően szerencsére pontosan tudtam, merre van a karzat). Dé végigült még utána három osztályfőnöki órát, majd végigaludta a délutánt, úgyhogy nem tudtam meg semmit, de ekkor még előttünk állt egy egész hétvége az első igazi iskolanapig. Vasárnapra egész jó kedve lett, időben elküldtem aludni, kezdtem reménykedni, hogy jó lesz ez.

Erre hétfőn harminckilenc fokos lázzal kelt, és köhögött.

A következő két hétben végigszenvedtünk otthon egy Covidot. Nekem hétfőn még sikerült tünetmentesen elmennem a szülőire, ahol lopva befotóztam az összes tanárt, és hevenyészett jellemleírást is alkottam róluk a gyermeknek, utána viszont dögvész volt és kárhozat, ráadásul a második hétre kezdtem reménytelennek érezni az egészet (iskolát, életet, mindent), mert Dé még mindig nem lett jobban, ráadásul az orvosa is elérhetetlenné vált az első látogatásunk után (nem sokkal később elhunyt, és a Bt.-je örökösei elvitték a gyerekek összes papírját, de nem számolták fel a céget, így a gyerekek nem mehettek át másik orvoshoz, az önkormányzat persze perelt, de ez csak hónapokkal később oldódott meg, addig a szomszéd falu gyerekorvosa adott illegálisan igazolásokat), szóval attól tartottam, hogy még a gyivit is kiküldik rám, amiért visszatartom a nem létező gyermekemet az iskolából, a nem létező orvosával együtt.

A második hét vasárnapjára annyira elegem lett, hogy rászóltam Dére, hogy most már gyógyuljon meg másnapra, és meggyógyult.

Az első napon még aggódtam, utána a másodikon teljesen fel volt dobva (lett spanyolórája megy informatikája, ilyenek), azóta volt pár zökkenő, amikor szimpatikus tanárok életpályát módosítottak érthető okokból, és elmentek, de alapvetően jobban szereti a gimit, mint az általánost, én meg egy kicsit plátóian szerelmes vagyok az osztályfőnökébe (családos asszony), aki azt írta nekem többek közt, hogy Dani rendkívül intelligens. Az aggodalmamat azért kéznél tartom, mert soha nem lehet tudni.

Ja, valamikor ősszel kaptam egy újabb műfordítói díjat is, a Trethon Judit emlékgyűrűt, ezúttal nem konkrét könyvért, hanem teljes életműért, ismét nagyon örültem (és Dé ismét elsüthette a kérdést, hogy mikor kapok igazi fordítói díjat).

Mindeközben szeptemberben agnus feltette a kérdést a közösségi médiában, hogy kinek van kedve gombatabfolyamra menni, nekem meg már régóta volt kedvem, radásul tök közel tartották, úgyhogy elmentünk (8 elmélet, elvben 4 gyakorlat). A tanfolyamot Sarolta* tartotta, szakellenőr és mellesleg táltos és képzőművész, ráadásul, mint kiderült, most ő vette át az állását egy pár éve meghalt ismerősömnek; a másik oktató egy mikológusprofesszor volt, aki mellesleg termeszt is gombát. Az egészet ráadásul egy lovagterem nevű helyen tartották, és teljesen különféle emberek szerveződtek a csoportunkba (írók, építészek, kismamák, óvónők, de a kedvencünk Kálmán, a mezőőr lett, aki igazán jóravaló úriember).

A tanfolyam sokkal informatívabbnak bizonyult, mint gondoltam, alkalmanként kábé tíz oldalt jegyzeteltem, rengeteg triviát hallottunk, megismerkedtünk a csodálatos miskolci gombászok munkásságával, és sokkal több mindent megtudtunk, mint amennyit képesek lettünk volna megtanulni (de azért rajta vagyunk). Mindeközben facebookos gombahatározó csoportba is beléptünk, ami először ijesztő volt (ott rend van és fegyelem, éles keresztmetszeti kép és lemezfotó nélkül az ember inkább meg se szólaljon), de utána az a pillanat is eljött, hogy az egyik fotómra azt mondta az egyik admin, hogy ezt legyek szíves átvinni a védett és veszélyeztetett gombák csoportba is (ahol még a posztok formátuma is le van regulázva, és a lelőhelyet az admin visszajelzése után törölni kell), mire reszkető billentyűzettel visszakérdeztem, hogy oké, de ez ugye egy óriás bocskorosgomba (készen álltam arra, hogy ha nem, akkor nevet változtassak és szertartásos szeppukut kövessek el), amire azt válaszolta, hogy “igen :)”, így, szmájlival, szóval átestem a beavatási rítuson.

Utána pár héttel már én sem igazán értettem, hogy mi a fenét keresnek ott azok, akiknek nincs éles keresztmetszeti képük és lemezfotójuk.

Mindeközben agnusszal elmentünk több gombakereső túrára is, ezek csodálatos alkalmak voltak (leginkább korhadt fatönkök mellett guggoltunk üdvözölt mosollyal, és próbáltunk jó szöget találni a gombafotókhoz). Soha nem felejtem el az első ganodermánkat, de találtunk mindenféle kígyógombákat, kucsmagombát, szegfűgombát, ésatöbbi, és a végén már csak úgy repkedtek a szánkból az olyan szakkifejezések, mint a pereszkefog és a pókhálós tönk. Meg persze, amikor nem gombásztunk, akkor izgalmas gombafotókat és egyéb gombás kontentet küldözgettünk egymásnak messengeren (vagy szarvasgombás pestót vettünk a budai zsibvásáron).

Utána legvégül a karácsony a zaklatott december után (rengeteg munka, elromlott telefon, programkeresztbeszervezések, miközben én csak aludni akartam) remekül telt, huszonharmadikára már annyira zen voltam, hogy az sem érdekelt, hogy a macskák kiszaggatják a falból a polcot (erről amúgy is mi tehettünk, mert nélkülük mentünk a kisszobába fát díszíteni**), vagy nem tudunk kimenni a házból, akkora a hó (miért is akarnánk kimenni).

Szóval, mindent egybevetve, elég hullámzó volt ez a 2023, de legalább történtek dolgok.

* A neveket a személyiségi jogok védelme miatt, stb. Bár ezt most nagyon sajnálom, mert mind neki, mind a kollégájának kifejezetten ütős neve volt.

** Ja igen, lett két macskám, de az még tavaly, és csodálatos teremtmények, viszont mindenhova velem kell jönniük, különben szeparációs szorongást kapnak, és felmásznak a fali polcra, meg ilyenek.

Vera* mellrákját (amivel együtt kell élnie, és amivel mostanra, azt hiszem, elég harmonikus viszonyt alakított ki) amúgy úgy tudtam meg, hogy amikor felhívtam, hogy mi volt a cisztaleszíváson (pusztán logikai úton diagnosztizáltuk ugyanis egymás közt, hogy biztosan ciszta van a mellében, amit később egy radiológus is megerősített, de lehet, hogy csak kedves akart lenni), teljesen ki volt kelve magából, hogy milyen bunkó volt már vele az orvos a fizetős magánintézményben, ahova azért ment, hogy ne legyenek bunkók vele az orvosok.

Mint kiderült, a kettes számú radiológus azzal fogadta, hogy ő ezt nem tudja leszívni, de ennél bővebb magyarázatot nem adott (szóval nem derült ki, hogy a képződményben van-e a hiba, vagy az ő képességeiben, esetleg a vallása tiltja-e a dolgot), viszont azt mondta, hogy mintát vesz (??). Valamikor mintavétel közben megkérdezte Verát, aki, ugye, még mindig úgy tudta, hogy cisztája van, hogy nyirokcsomóból is vegyen-e mintát, amihez annyit fűzött hozzá magyarázatként, hogy 19 500 forint (vagy valami hasonló összeg).

Szóval, lezajlott az összes szúrás (miért ne, ha már lehetősége nyílik rá az embernek), és Vera megkérdezte, hogy akkor most mi legyen a cisztájával, ki tudja eltávolítani. A radiológus azt válaszolta, hogy sebész. Vera a biztonság kedvéért rákérdezett, hogy szerinte a budakeszi egészségházban meg tudják-e ezt oldani ambulánsan, mert az tök kényelmes lenne, mire az orvos azt válaszolta, hogy hát, nem. Utána következett a logikailag megalapozott érdeklődés, hogy akkor mégis ki tudja ezt eltávolítani, mire a radiológus azt mondta, hogy onkosebészt kellene hozzá keresni. Amikor Vera elhűlt, hogy álljanak meg egy pillanatra, ő egy cisztával érkezett oda, miért kell ehhez onkosebész, a jóember azt felelte, hogy azért, “mert azok szépen vágnak”.

Otthon aztán átolvasgattuk a leletet, és csak abból derült ki, hogy a radiológus szerint ez egy nagyon durva mellrák. És amúgy értem én, hogy elég nehéz lehet megfelelő empátiával kommunikálni a R betűs dolgot a pácienseknek, de hát előbb-utóbb óhatatlanul megtudja, hadd ne kelljen már barkochbáznia az embernek, meg a sorok között olvasnia, pláne, ha cisztával érkezik.

Szóval, azóta hullámzó a helyzet onkoterápiailag, de az a lényeg, hogy engem eléggé megviselt ez az egész (és hát a saját nevemet sem kellemes olvasni mindenféle leleteken), Vera viszont a kemoterápia és mindegyebek mellett megtalálta a legklasszabb pasit, akivel azóta is boldogan élnek, folyamatosan kiemelkedő rendezvényeket rendez, utazgat, és minden tekintetben olyan benyomást kelt, mint akinek semmi baja (továbbá nagyon jól áll neki a profi parókája mellett a festői Kínából származó lila is), úgyhogy mélyen reménykedem abban, hogy erről sikerül az Univerzumot is meggyőznie.

Utána nyáron Dé azt mondta, hogy “ha már a Galaxis őrzőit végig kellett szenvednem, anyám**”, akkor hadd nézzük meg legközelebb az Oppenheimert is, illetve amikor kiderült, hogy Ben Shapiro annyira felidegesítette magát a Barbie-filmen, hogy elégetett egy Barbie-babát a férfiassága bizonyítékául, szeretett gyermekem közölte velem, hogy akkor azt is meg akarja nézni, mert ha Shapirót ennyire megérintette, akkor biztosan jó film. Mindkettő tetszett nekünk, és hát Ryan Gosling kihozta, amit Kenből ki lehetett hozni.

Ekkor merült fel bennem, hogy utaznunk is kéne valahova, és Dé Franciaországot javasolta, de a kinézett buszos túra már betelt, úgyhogy elővettem a térképet, és kiszámolgattam, hogy meddig tudnánk elautózgatni kényelmesen egy hét alatt szigorúan észak felé (akkor már elég meleg volt). Úgy saccoltam, hogy Rigáig, és akkor Lengyelországban is megállhatunk itt-ott, majd megbeszéltem Dével, hogy akkor Párizs helyett Auschwitzba megyünk, de jó lesz.

Közvetlenül az út előtt begyulladt egy kicsit a szemem, és nem akartam, hogy nagyon begyulladjon, úgyhogy a legnagyobb napszemüvegemben magyaráztam egy késői estén Isoldééknél (akik hazanyaraltak Norvégiából), hogy el fogja pusztítani az emberiséget az AI (akkor fordítottam le Mustafa Suleyman könyvét (nem fikció sajnos), ami arról szól, hogy hogyan fog kipusztítani minket az AI, de lehet, hogy mégsem).

Utána elindultunk Rigába, ahova Tarhonyakártevőt is meginvitáltam. Odafelé megnéztük a Tátrát és a Wieliczka-sóbányákat is (gyönyörű, sóból faragott termek több száz méterrel a föld alatt), utána áthaladtunk a két Oroszország közötti szoroson (a Kalinyingrádi enklávé és Oroszország proper), megállapítottuk, hogy Litvánia kizárólag szántóföldekből, gyönyörű traktorokból és traktorkereskedésekből áll, végül pedig megérkeztünk Lettországba, ami egyszerűen gyönyörű.

Jürmalában szálltunk meg (Riga félszigetszerű agglomerációja egy folyó és a tenger között), ami főleg romantikusan kifaragott kő- és faházakból áll hatalmas fenyők között, széles tengerparttal. Olyan az egész, mintha száz éve nagyon gondosan megépítettek volna egy mesevárost, amit utána magára hagytak a természetben (és gyakorlatilag ez is történt). Maga Riga is csodás volt, egyrészt eleve egy fekete macska a város kabalaállata, másrészt a közepét domináló piac négy zeppelinhangárból áll (ebből kettőt régen ténylegesen használtak is), harmadrészt olyan épületek vannak benne, mint a Feketefejűek céhe, ahova csak nőtlen férfiak léphettek be, és ami részben köztiszteletben álló szakmai egyesület, részben maffia, részben kalózszövetség volt. Ésatöbbi.

Visszafelé kicsit aggódtunk, mert Suwałkiban foglaltam szállást, ami a lehető legközelebb esett mindkét Oroszországhoz, és azokban a napokban volt némi készültség is arrafelé valami határsértő helikopter miatt, de végül nem lett gond, ugyanakkor Suwałkiban derült ki, hogy valami csoportok lefoglalták az összes helyet az auschwitzi túrákra a következő két napra, ezért nem tudom bevinni a gyereket. Azzal próbáltam vigasztalni, hogy úgyis túl meleg van most ehhez, mire Dé visszakérdezett, hogy “úgy érted, anyám, hogy a nyári hőségben nem olyan kellemesek a haláltáborok, mint egyébként?”. Végül azért megálltunk ott útközben, hogy legalább kívülről lássuk a kerítést, magunkba szálljunk, elgondolkozzunk az emberi gonoszságon és jóságon, és lerójuk a tiszteletünket az ártatlan áldozatok előtt. Ez még annak ellenére is sikerült, hogy amikor leparkoltunk, egy ajándékbolt fogadott minket, ízléses (nem) haláltáboros mementókkal, viszont a séta végére sajnos egyszerre jutott eszünkbe Dével, hogy már Auschwitz sem a régi, ha bizonyos zsidó származású illetőknek szomorúan vágyódva kell kívülről bekukucskálnia a kerítésen, mert nem engedik be őket oda. (Ezen a ponton szeretnék elhatárolódni magunktól.)

Utána még át kellett esnünk olyan dolgokon, mint a gimis beiratkozáshoz szükséges ötezer megszerezhetetlen papír megszerzése (amit csodálatosan szimbolizál az a jelenet, amikor ott álltunk a kormányablak előtt a kormányablakba szóló sorszámmal, de a kormányablak be volt falazva), de az őszi dolgok most már csak egy harmadik bejegyzésbe férnek.

* Ugyanaz a neve, mint nekem (mármint teljesen, vezetéknevestül), de ez nem egy olyan “””egy barátnőm””” poszt, hanem ő tényleg másik ember.

** Két éve, Cipruson, amikor megróttam, hogy már megint nem hozta a maszkját a boltba, pedig mondtam, hogy hozza a maszkját a boltba, a szemembe nézett, és azt felelte, hogy “restellem, hogy szégyent hoztam családunk nevére, anyám”, és ezen annyira kellett nevetnem, hogy azóta mindig anyámnak szólít, mint egy Shakespeare drámában. (Vö. “reggeliznék, anyám”.)

Valahol a két ünnep között átcsúszhatott egy napom a decemberből januárra, mert ma reggelig meg voltam győződve arról, hogy csak holnap zárul le az év, és rengeteg időm van még kitalálni az újévi kívánós posztot, de hát nem.

Ahhoz képest, hogy idén egymást követték az olyan dolgok, mint az ukrajnai háború, a KATA megszüntetése, a rezsicsökkentés-csökkentés és az én bevásárlói kosaramat tekintve immár több mint 100%-os infláció, óvatosan meg merném kockáztatni, hogy egészen jó évünk volt. Bimbike egészen felnőtt, választékosabban beszél angolul, mint én, programokat ír a kis kezével, ha valamelyik külföldi közéleti szereplőt nem ismerem (podcasterek, politikusok, cégvezetők), akkor részletesen tájékoztat az illetővel kapcsolatos hivatalos és nem hivatalos információkról, és reggelente, iskolába autózás közben árnyaltan vázolja a gazdasági irányzatokkal és a kognitív torzításokkal kapcsolatos véleményét (továbbá viszi a szatyromat, ha túl nehéz).

A macskák boldogok velünk, engem folyamatosan követnek mindenhova (mosott-e már Ön fogat úgy, hogy két doromboló cica bámulta az arcát a mosdókagylóból?), az egyik pillanatnyilag a vállamon ül, a másik átszellemülten szagolgatja az ablakban a cserepes mentát, amit az újévi dahlba vettem.

Nagyon sok olyan dolgot csináltam idén, amit még soha, és elég sok új emberrel megismerkedtem (szerencsére a régiek is megmaradtak), de a legjobb szerintem az volt, amikor november végén hirtelen felindulásból bejártuk Barcelonát, és aznap, amikor a Sagrada Familiát látogattuk meg, istentelenül zuhogott az eső, egészen addig, amíg be nem léptünk a templomba, mert akkor negyedórán belül kisütött a nap, és betűzött a színes üvegablakokon, mi meg még órákon át mászkáltunk odabent a fényekben. (Bimbi később kijelentette, hogy a SF örökre elrontotta neki az összes többi templomot a világon, mert ezután minden már csak meh lehet, és hát nos, igen.)

Podcastból az utóbbi időben egyre több Lex Fridmant hallgatok kertészkedés/mosogatás közben — ő egy orosz származású amerikai kutató az MIT-ról, mesterséges intelligenciával foglalkozik, a podcastjában meg teljesen változatos emberekkel (tudósokkal, cégvezetőkkel, pókerjátékosokkal, ex CIA-ügynökökkel) beszélget hosszan. Nagyon ért ahhoz, hogy a legjobbat kihozza a vendégeiből, és bár nem tolja magát különösebben előtérbe, azért az ő személyisége is átjön, és nekem nagyon szimpatikus (a mindennek a netovábbja persze az, amikor a Hubermannal évődnek neurobiológiáról és arról, hogy mi a boldog párkapcsolat titka).

Na, de jöjjenek akkor a kívánságok. A határidő legyen mondjuk január 2. éjfél (gyanítom, hogy akkorra csúszott át az elveszett decemberi napom), kivéve persze nagyon indokolt esetben, mert akkor később is lehet. A szabály az, hogy bármit lehet kívánni a jövő évre kommentben, aki nem akarja nyilvánosan tenni, az jelezze ezt a komment elején, és akkor nem teszem publikussá. Ugyanakkor, mivel az univerzum bárminek ellen tud állni, csak egy jó poénnak nem, nagyon kell vigyázni azzal, hogy mit kíván az ember, és nagyon egyértelműen kell fogalmazni.

Amit én szeretnék:

1. A szokásos alapcsomag, hogy jövőre ne legyünk betegek Bimbivel, legyen elég munka (de ne rokkanjak bele) és annyi pénz, hogy teljen minden szükséges dologra. A macskák is legyenek jól.
2. Fontos: Bimbit vegyék fel egy olyan középiskolába, ahol kellemes és inspiráló közegben töltheti el a következő 4 (5?) évét. Bónusz, ha könnyen el tud közlekedni oda egyedül is.
3. Maradjanak meg az idei évben elkezdődött ígéretes és jó dolgok jövőre is.
4. Utazzunk szép helyekre (ne kényszerből, kedves Univerzum!).
5. Az összes barátomnak és kedves ismerősömnek is legyen szép éve, jöjjön rendbe mindaz, ami most nincs rendben.
6. Májusra tényleg legyen olyan a kertem, amilyennek elképzeltem.

És akkor most jöhet a mindenki más.

Ezt majdnem elfelejtettem, de utána mégsem.

Szerintem holnap írok még egy posztot legalább az év legjeiről, de most egyrészt a lencsén tartom a fél szememet (alaplében, fokhagymával-hagymával, füstölt hússal, kis mézzel), másrészt ketten rázzák (nem keverik) éppen a szilveszteri Martinimet a konyhában, harmadrészt két macska (egy majdnem négy hónapos és egy majdnem négy éves) bámul delejes tekintettel (akciós lazac van a hűtőben).

Idén amúgy nagyon rácuppantam a Huberman Lab podcastra (a Stanford neurobiológusa osztja meg benne az elmúlt 5-10 év legújabb neurobiológiai felfedezéseit, illetve azt, hogy hogyan lehet ezeket hasznosítani az ún. mindennapi életben, reális körülmények között, lehetőleg low cost módon), ami nagyon szépen alátámasztja tudományos szempontból is, hogy miért jó megfogalmazni a kívánságokat (spoiler: a dopamin a tettes), de amúgy a szándékokat is (mert elősegíti a neuroplaszticitást), szóval fogalmazhatunk akár úgy is, hogy a blogom varázserejét a Stanford Egyetem kutatólaboratóriuma is erősen valószínűsíti.

Szóval, jöjjenek akkor a szabályok:

1. A határidő legyen mondjuk 2022 január 1., éjfél (kivéve indokolt esetben*);
2. Bármit lehet kívánni 2022-re, akár sokat, akár keveset, akár önmagunknak, akár másnak, nincs shaming;
3. Ha valaki nem akar nyilvánosan kívánni, akkor írja be a kommentje elejére, hogy ne publikáljam, és nem fogom;
4. A kívánságokat NAGYON EGZAKTUL kell megfogalmazni, mert akkor is valóra válnak, ha nem ezt teszi az ember (nem tudom, ki kívánt magának home office-t 2019 végén, de vigyázhatott volna egy kicsit jobban). Ezt tényleg nem győzöm eléggé hangsúlyozni, az Univerzumnak igen kifinomult a humorérzéke, és nem mindig velünk nevet.

És akkor kezdem:

1. A szokásos, maradjunk legalább ilyen egészségesek és legalább ilyen boldogok Bumbival, semmilyen szempontból ne romoljanak az életkörülményeink, és számos macskáink, rokonaink és barátaink is éljenek és viruljanak (úgy, ahogyan nekik jó).
2. Kapjak jó fordításokat és/vagy egyéb munkákat (amiket lehetőleg jól meg is fizetnek, de ha balanszírozni kell a kettőt, akkor tolódjon egy kicsit a minőség felé a mérleg).
3. Nagyon-nagyon hiányzik az utazás. Sikerüljön legalább egyszer (de inkább többször) elutaznunk idén anélkül, hogy a cicaállatok traumatizálódnának (beköltözős szitter? Macskahotel? Átjárós etetés?)
4. Jó programok a barátaimmal (utazás, mászás, de igazából akármi).
5. Legyen kapható valamikor a belátható jövőben a fekete Billy sarokszekrény.
6. Sikerüljön végre normálisan beosztani az időmet, hogy jusson belőle a munka és a szociális élet mellett rendesen a kis projektjeimre is (blogolás, írás, rajzolás, a Good Omens keresztszemes, hetente legalább három kisebb-nagyobb erdei séta, stb, stb).
7. A 2022-es választások úgy alakuljanak, ahogy én szeretném (és általában, az összes politikusnak váljon minél inkább olyanná az élete, amilyenné másokét teszi vagy akarja tenni).
8. Történjenek megfelelő lépések a klímaváltozás negatív hatásainak a csökkentésére.
9. Legyen meglepetés! Mármint legyenek meglepetések számomra 2022-ben (disclaimer: kellemes meglepetések, amik hosszú távon is pozitív fordulatnak bizonyulnak).

És most jöjjön a mindenki más.

* Vagyis amennyiben nem sikerül a határidő előtt bekommentelni.

Hát nem tudom, ki mit kívánt tavaly**, de elég érdekesen alakult ez az év.

Mondjuk panaszkodni nem akarnék, mert mindig az volt, hogy történt valami váratlan, ami nagyon rossznak tűnt, de végül kiderült, hogy hosszú távon igazából jó, mint amikor karácsony előtt egy héttel egyszer csak meghalt a fűtést vezérlő kazánunk (természetesen Bumbi utolsó iskolás hetének elején), de egyrészt a modern technikának (kölcsönkapott olajradiátorok) hála végül nem fagytunk meg, másrészt a szerelő a kazáncsere mellett a teljes fűtési rendszert átjavította jobbra, minek következtében annyi melegünk van most mindenhol, hogy felmerült bennem, hogy küldenünk kéne a feleslegből az éhező afrikaiaknak is. Bár amikor karácsonyunk napjának*** délelőttjén ott álltam a meleg, de gyakorlatilag mindenhol saras (a szerelő bakancsa) lakásban, részben félretolt bútorok és feltekert szőnyegek között, akkor gondolkoztam egy kicsit azon, hogy most indokolt lenne, ha kétségbeesnék, de végül négy órára kész lett az ebéd (addig marie-antoinettei módszerrel kihúztuk Marlenkán), a fa, az ajándékcsomagolás (Bumbi Instax fényképezőgépet kapott és nemzetközi űrállomást legóból, én Instax mininyomtatót), a hangulat, és hát, megismételném, meleg volt.

(A huszonnegyedike is csodálatosan telt egyébként, mert aznap hónapok óta először egyáltalán nem dolgoztam, hanem kimentem a kertbe, és végre kipróbáltam a motoros ágvágót, és rendesen használatba vettem a gallyaprítót is (igen, én vagyok az a szomszéd, aki karácsonykor flexel****), azután meg mégis dolgoztam egy kicsit, de csak szórakozásból, és úgy más.)

Az a lényeg, hogy most megint lehet kívánni itt a blogon a jövő évre bármit (ugye, az ennek a hagymányos eredettörténete, hogy egyszer, olyan 10-12 éve meglepetten konstatáltam, hogy amit leírok a blogomban, az valóra válik, és megkérdezte valaki, hogy ez szerintem mások esetében is működik-e, úgyhogy kipróbáltuk, utána meg így maradtunk), szabályok nagyon nincsenek, irányelvek vannak:

1. Az Univerzumnak nagyon-nagyon egyértelműen kell fogalmazni, mert az Univerzum egy jó poénért az anyukáját is eladná, és ha félre lehet érteni (vagy nagyon is szó szerint) egy kívánságot, azt félre fogja érteni (vagy nagyon is szó szerint).

2. Bármit lehet kívánni, nem muszáj önzetlenül világbékét, szerintem fontos az, hogy az ember leírja (vagy akár csak kimondja, végiggondolja), hogy mi az, amit akar.

3. Publikálatlanul is lehet kívánni, csak akkor a legelejére írjátok oda, hogy ne engedélyezzem a megjelenését, és akkor titokban marad.

És akkor jöjjenek az én kívánságaim:

1. A szokásos csomag, hogy maradjunk egészségesek Bumbival, legyen elég pénzünk a mindenre, legyünk alapvetően boldogok, erre már tudunk építkezni.

2. Nem bánnám, ha a házcsere valahogy lezajlana, DE SEMMI KATASZTROFÁLIS VAGY KELLEMETLEN, KÉTSÉGBEEJTŐ, LELOMBOZÓ, STB. NE TÖRTÉNJEN ENNEK KAPCSÁN.

3. Álljak végre neki könyvet írni (vagy legalább novellákat, na).

4. Lehessen ismét kapni a szürke Hemnes kanapéágyat az Ikeában, mert Bumbi arra vágyik.

5. A párkapcsolati helyzetem legyen jobb (vagy legalábbis ne legyen rosszabb).

6. Tudjunk megint utazni, mármint külföldre, különösebb korlátozások nélkül.

7. Csak akkor történjenek érdekes dramaturgiai fordulatok az életünkben, ha JÓ LESZ A VÉGE.

8. Ismerjek meg olyan új embereket, akiket jó megismerni.

Most pedig bárki bármit a kommentfolyamba.

* Terry Pratchett

** In a manner of speaking, mert persze tudom.

*** Logisztikai okokból kénytelen voltam előrehozni, mert Bumbi akkor volt nálam.

**** De most megbocsátották, mert átvittem nekik is két nagy láda vastagabb, méretre fűrészelt ágat a kandallóba, mint a karácsony baltás szelleme.

Igazából Izlandról akartam írni már régebb óta, de ezt nem bírom ki.

Szóval, volt ez a Kaleta Gábor-ügy, és a kipattanása óta nagyon fel vagyok zaklatva és el vagyok szomorodva, és sajnos nem csak KG miatt.

Nekem egyrészt van egy kiskorú gyermekem, másrészt ettől függetlenül is nagyon érzékeny pontom a kiszolgáltatott emberekkel (gyerekekkel, nőkkel vagy bárkivel) szemben elkövetett erőszak. Annyira, hogy hosszú évek óta nem csak pénzzel, hanem konkrét, rendszeres (önkéntes) munkával is hozzájárulok ilyen dolgok megelőzéséhez és/vagy korrigálásához. Egyszerűen zsigerből rosszul vagyok attól, ha visszaélnek a kiszolgáltatottak helyzetével, ha emberek élvezetből abúzálnak más embereket, annyira, hogy nem bírom ki, hogy ne tegyek ez ellen legalább egy keveset.

Ugyanakkor pontosan ennyire, zsigerből vagyok rosszul az ilyen (a bejegyzés szövege megtalálható az első kommentben a poszt alatt) megnyilvánulásoktól is (és azoktól, hogy KG kerüljön csak börtönbe azért, hogy ott megerőszakolják, vagy heréljék ki érzéstelenítés nélkül, stb., és hogy ilyesmiről emberek kéjes élvezettel ábrándoznak, amire még büszkék is valahol, tehát nem látnak benne rosszat), mert ez pontosan ugyanaz, mintha valaki büszkén hirdetné, mekkora örömet okozna neki megerőszakolni egy gyereket, úgy, hogy lehetőleg fájjon is neki. Egy egészséges felnőttnek visszatetsző egy kiszolgáltatott emberen elkövetett erőszak, függetlenül attól, hogy mit tett az illető.

A pedofil témában szerintem annak kéne lennie a legfőbb, az összes többit felülíró célnak, hogy minél kevesebb gyermeket sújtsanak pedofil bűncselekmények, és ehhez a másfajta erőszakos bűncselekmények romanticizálása vagy hősies színben való feltüntetése nemhogy csak nem járul hozzá, de minden ilyesmi még kontraproduktív is ebből a szempontból, és pusztán a legalantasabb vágyak öncélú kielégítésére alkalmas.

A pedofília bonyolult kérdés. Először is, a tudomány jelenlegi állása szerint a pedofil vágyak ellen semmit nem lehet tenni, viszont ez nem jelenti azt, hogy akit pedofil vágyakkal vert meg a sors, az bármit el fog követni valaha létező gyermekek ellen (pont úgy, ahogy valószínűleg minden férfinak megfordultak már a fejében szexuális jellegű gondolatok olyan nőkkel kapcsolatban is, akik nem érdeklődtek irántuk szexuálisan, a legnagyobb részük mégsem élte ki az ilyen vágyait a valóságban is, mert tudta, hogy az nemi erőszak lenne, ami egyrészt tilos, másrészt élvezetet sem okozna neki). Az, hogy valakiben megvan-e az a fajta szociális gátlás, ami visszariasztja attól, hogy bántson másokat, semmilyen összefüggésben nincs a vágyai célcsoportjával (vannak a felnőttekhez vonzódó emberek között is szadisták vagy aszociálisak, meg a pedofilok között is, de messze nem mindegyik az egyik csoportból sem). Egy sima, átlagos pedofil nagy valószínűséggel nem akar ártani a gyerekeknek, a fantáziáiban a gyerek konszenzuális partner, és egy jól szocializált pedofil azt is tudja, hogy az életben egy gyerek sem lenne konszenzuális partner, ezért nem válthatja valóra a fantáziáit (ahogy egy jól szocializált, felnőttekhez vonzódó férfi is belátja, ha egy adott nő vagy férfi nem vonzódik hozzá, és nem erőszakolja meg).

Ugyanakkor nagyon nagy probléma az, hogy még ha egy jól szocializált, soha senkinek nem ártó pedofil hajlamú ember is bármilyen támogatást igényelne ahhoz, hogy leküzdje a pedofil vágyait, átcsatornázza azokat egészséges mederbe, vagy akár csak ne érezze magát egy darab szarnak pusztán attól, hogy létezik, az nem fogja megkapni, Magyarországon biztosan nem, mert a jelek szerint itt mindenki (még a pszichológusok és a pszichiáterek nagy része is) ugyanolyan irtózással kezeli őket, mint azokat, akik el is követtek valamit (sőt, egy valódi (nem pedofil, de gyermekbántalmazó) elkövető, aki büszkén hangoztatja, hogy egy-két pofon nem ártott még senkinek (amúgy is, megérdemelte), vagy hogy meg kell tanítani annak a gyereknek, hogy hol a helye, sokkal szélesebb körű elfogadásra számíthat, noha a kettő közül csak ez utóbbi a gyermekbántalmazó). És onnantól, hogy ugyanúgy büntetnek azért, mert valamilyen vágyaid vannak, mint azért, ha ki is éled őket, erősen csökken a kiélést akadályozó motiváció.

K. G.-vel kapcsolatban (aki közvetve hozzájárult gyerekek szexuális bántalmazásához, kihasználásához, stb.) úgy gondolom, hogy tök jó, hogy megkapta az egyik lehető legnagyobb büntetést, egy teljes ország (és valószínűleg a közvetlen környezete) elítélését, a kirekesztettséget, ugyanakkor hol van az eltiltás attól, hogy gyerekek közelébe mehessen? Hol van a kötelező terápia képzett, erre alkalmas szakembernél? Hol van a lehetőség a részleges jóvátételre, mint mindenki számára előnyös és konstruktív következmény?

Sőt, K.G. esetében a börtönbüntetést sem tartanám túlzásnak (kötelező terápiával és rehabilitációval), másrészt viszont, amikor azt olvasom, hogy mások azért hiányolják a börtönbüntetést, mert ott jól megerőszakolnák, tényleg felfordul a gyomrom. Tényleg csökkentené a gyermekek ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények számát, ha egy pedofil bűnelkövető olyan környezetbe kerülne, ahol az erőszakos szexuális bűncselekmények nem csak normálisnak számítanak, hanem még hősiesnek és erkölcsösnek is? És tényleg jó ötlet erőszakos szexuális bűnözőket támogatni abban, hogy szexuális erőszakot kövessenek el? Ettől majd kevesebb gyerek lesz később megerőszakolva? Elspoilerezem a választ: nem, hanem több. Aki ilyet kíván, az azt kívánja, hogy több gyereket erőszakoljanak meg a világon, pusztán azért, mert az ehhez vezető út számára kielégülést okoz. Vagyis pont olyan vágyakat táplál és hirdet, mint egy erőszakos pedofil.

Visszatérve az elején idézett Tumblr-bejegyzésre, ami eredetileg kiborított, ahogy olvastam, hogy a fiktív apa felesége tisztázatlan körülmények között meghalt, és a pasas ezután képtelen volt felnőttekkel intim kapcsolatot kialakítani, nem tudta kezelni az érzelmeit, erősen hajlott a szerabúzusra, és nagyon hadilábon állt a társadalmi normák betartásával, egyre biztosabb lettem abban, hogy ő az elkövető, mert ez annyi red flag, hogy a főhősnek szánt alak a bántalmazó személyiség mintapéldája. Nincs olyan, hogy ha valaki ennyire lobbanékony és bosszúálló, az ne a közvetlen környezetén (elsősorban a legkiszolgáltatottabbakon, a gyerekein) csapódna le először.

És egyébként ez tökre nem könnyű, mármint az, hogy az ember ne hagyja, hogy elragadják az indulatai ilyen témákban, ezt értem, és át is élem. De az a helyzet, hogy a világban számtalan rossz dolog történik véletlenszerűen is, szándékosan is, a jó dolgok viszont általában nem csak úgy megtörténnek maguktól, hanem a jó dolgokat jó emberek csinálják úgy, hogy erőt vesznek magukon akkor is, ha könnyű lenne hagyni, hogy elragadják őket az indulataik, hogy türelmesek és empatikusak a nekik kiszolgáltatottakkal akkor is, ha frusztráltak, dühösek, vagy fáradtak, hogy az ilyen felkavaró kérdésekben, mint a pedofília, a célt tartják a szemük előtt, és nem a saját vágyaik jóleső kielégítését, stb. Jónak lenni tökre nehéz, mert komoly erőfeszítés kell hozzá (az építés mindig sokkal munkásabb, mint a rombolás), és senki nem tud mindig jó lenni, de azért törekedni lehet rá. Vagy legalább arra, hogy ha az ember éppen építeni nem tud, legalább rombolni ne romboljon.